Szándékos átverés: Hyundai Veloster teszt

0
141
Pontosan azt találta fel a Velosterrel a Hyundai, amire a vevőknek - különösképpen a magyaroknak - szükségük van, ez pedig nem más, mint az átverés. Megjelenésben olyan merészen egyedi sportgép a Veloster, hogy a szemlélődőknek bármikor beadható lenne, hogy ebben bizony legalább háromliteres V-motor dohog és bárkit, bárhol lenyomhatunk vele. A sofőrablakon kikönyökölve még hitelesnek is tűnik a történet, ha azonban átmegyünk az utaséra, ahová nem kupésan elnyújtott oldalsó ajtó, hanem a hátsó - a SEAT Leon, vagy az utóbbit is megihlető Alfa 147 mintájára - rejtett kilincsessel párosítva normál méretű első ajtó került, már kevésbé reális a mese, ugyanis kezd feltűnő lenni, hogy ez bizony nem átlagos modell.
Nem bizony, hiszen az i30-aséval egyező, 2,65 méter tengelytávú, 4,22 méteres hosszával annál 6 cm-rel rövidebb, 1,79 szélességével 1,5-tel vállasabb és 1,4 méteres magasságával 8 cm-rel alacsonyabb kupé azon túl, hogy sportos alakú, oldalankénti ajtószám-eltérésével maga az egyéniség, ám egyéni formája ellenére sablon alapokra épül. Az i30-asból átkacsintók aligha sejthetik: nem elég, hogy elöl lényegében ugyanaz a MacPherson futómű van a két rokonmodell alatt, hátul a józanság szinonimájaként is említhető i30-ban található a komolyabb, független, több lengőkaros rendszer, itt pedig a hagyományosabb csatolt lengőkaros. És ez bizony a parkolóban, lámpánál tényleg nem látszik, de menet közben érződik: nem vesét rázóan, de azért feszes a Veloster futóművének hangolása (a 215/45 R18-as abroncsokkal). Ugyanakkor a rendszernek nem ez a legnagyobb hibája, a feszesség a stílushoz mérten még harmonikusnak is nevezhető, sőt, csekély kanyarodási dőlése miatt dicsérhető is, ám keresztirányú úthibákon vigyázni kell! Villamossíneken áthajtva például többször érződött némi elpattogás, és közben a fenék apró vándorlása.
Nem csak a futómű, a motor is illúzióromboló. A 140 lóerős, közvetlen befecskendezésű GDI élénkségével azonban nincs baj, jó 1,6-osnak számít ez, az pedig már más kérdés, hogy a formához erősebb motort áhítanánk. Na ja, tudja ezt a Hyundai, ezért jön is majd a turbós verzió, ám addig is üdvözítő lenne még egy kis átverés, legalább egy kicsi kipufogóhang. Így marad merész formája ellenére józan négykerekű, négyajtós, négyüléses kupé a Veloster.

Elektromos szervokormánya a jobbak közül való, pedáljai nem csak fémes betéteikkel sportosak, a gáz a műfajhoz illően alsó csuklópontú, „buszos”. Csak negatívumokat keresve említhető, hogy kissé hosszú úton jár, valamint a kettes és a hármas között hajszálnyit akad a váltó, de a Veloster amúgy józan vadorzónak mondható. Persze nem árt tisztázni, hogy melyik jelző melyik tulajdonságára vonatkozik: vadorzó a forma, józan a hajtáslánc. Nincs komoly ficánkolás, de erőhiány sem, el lehet indulni a GDI-vel, a 9,8 másodperces 100 km/órára gyorsulás korrekt, ahogyan a 201 km/órás végsebesség is. Fontos, hogy a 130 km/órás utazótempó kényelmesen, 3500 1/perc főtengelyfordulattal futható hatodikban, miközben az utastérben mért zaj nem túlzott: 69 dB(A). Városban és országúton is csendes a Veloster, de azt azért meg kell hagyni, hogy a téli abroncsok gördülése kivehető, így leginkább alapjáraton, álló helyzetben érezhető a tényleg szinte némaság. Jó a Velosterrel gurulni szépen higgadtan, gyorsulni azonban nem különösebb élmény vele, azt tudja, mint egy jó kompakt, csak egy kicsit különc formában. [BANNER type="1"]

Noha a külsővel harmonizálóan sportos az utastér is, ott azért már megjelenik némi józanság. Az ülések például nem agyonformázottak, mégis érezhető a tartásuk, így pont kényelmesek – még hátul is. Míg azonban elöl a helykínálat korrekt, hátul a fejtér szerény. Ráadásul picit nyomasztó, hogy az oda ülők feje fölött már nem is tető, hanem a csomagtérajtó üvegkupolája húzódik. Van azonban egyéb érdekesség is itt: mivel hátsó oldalajtó csak az utas oldalán van, a bal hátsó helyre is jobbról kell beülni. Ha nincs oldalt semmi cucc, akkor a sík padló miatt nem gond átkúszni, de két gyereket például már nagyon nem lenne kellemes beszíjazni hátra. A Veloster tehát legfeljebb egy gyerekig ajánlható, addig azonban el lehet lenni vele. Például a 320 literes csomagtér támladöntéssel könnyedén bővíthető, úgy pedig már 1,5 méteres cuccok is beszuszakolhatók a kissé magas peremű és küszöbű raktérbe.

Hiába jó mindenes, egyszerre kupé és családi használatra is alkalmas kompakt a Veloster, könnyű helyzete annak ellenére sem lesz a hazai piacon, hogy 5 999 000 forintos belépőárával nem is drága. Aki azonban ilyen merész formájú autót venne, az legtöbbször magasabb teljesítményt áhít. Aki azonban beéri a józan 1,6-ossal, az már alapáron is korrekt ellátmányt (sok egyéb mellett 6 légzsákot, kikapcsolható ESP-t, alufelnit, légkondit) kap. 7 199 000 forintért – a tesztautónál megfigyelt – tolatókamerás, igényes (szép grafikájú, csak angolul, de szép kiejtéssel beszélő) navigáció, elektromos vezetőülés, Bluetooth-kihangosító és kulcs nélküli nyitó-, indítórendszer is kerül a látványban tényleg teljesen egyedi karosszériába. És akkor még mindig ott van a Hyundai-értékesítők hármas jolly-jokere, az 5 év korlátozásmentes garancia és assistance, valamint az évenkénti ingyenes ellenőrzés. Velostert venni tehát nem csak feltűnési viszketegség, hanem józan érvek alapján is lehet, bár e modellnél a Hyundai-hagyományoktól eltérően vélhetően nem utóbbiak lesznek túlsúlyban.
Előző cikk300 lóerővel jönnek a Mercedes 4Matic kupéi
Következő cikkNe dudáljál már! Miért ne?
Gyerekkorom óta rajongok az autókért. Talán előbb berregtem Trabant 601-esünkben, mint beszélni tudtam. Amint megtanultam olvasni, szinte rögtön elkezdtem tanulmányozni az autós irodalmakat, amiket elég gyorsan memorizáltam is. Az általános iskolában, 13-14 évesen már autós mellékletet készítettem az iskolaújság számára, hiszen már akkor is bennem volt a közlési vágy az autósvilág híreiről. Gimnazista koromban már lehetőséget kaptam a kilencvenes évek legnépszerűbb autós lapjának weboldalát létrehozni, oda előbb kezdtem aztán híreket írni, minthogy jogosítvány szereztem volna. Később, már egyetemista éveim alatt egyre többet dolgoztam, állandó rovatokat és tesztautókat is kaptam, diploma után pedig főállást kaptam a havilapnál, majd 2010-ben igazoltam a Használtautó.hu tartalmi magazinjához az Autónavigátorhoz, amelynek 2011 óta főszerkesztője vagyok. A váltásnak két fő oka volt, egyrészt nagyobb perspektívát láttam egy csakis online szájtban és persze Magyarország piacvezető járműhirdetési oldalában, másrészt az újabbnál újabb, szuperebbnél szuperebb autók mellett mindig is legalább annyira érdekeltek az átlagos, hazánkban jellemzően használt autók. Az Autónavigátort nyilván saját elképzeléseim szerint formáltam: bár az új típusokról is kivétel nélkül írunk és ilyeneket is bőséggel tesztelünk, nálunk kiemelt fontosságú a nagyobb tömegek számára elérhető használt autók kérdése, beleértve üzemeltetésüket is. Számomra az autózás leginkább - biztonságos és kényelmes - közlekedést, utazást jelent. Mindkettőt fontosnak tartom, privát és munkám kapcsán is nagyon sokat utazok, világ életemben sokat utaztam. Amíg nem volt jogosítványom, addig kerékpárral jártam be hazánkat és a környzező országokat is, 2017-ben pedig hatalmas élményt jelentett a Ford Focus Electrickel abszolvált e-Tour Europe villanyautó-verseny. Száguldani belső égésű motoros autóval sem szeretek, számomra fontosabb egy autó hatótávja, szerény emisszója és fogyasztása és persze megbízhatósága, mint teljesítménye. Nyilván saját autóimat is e tényezők mentén választottam, volt már aszkéta 1.5 dCi motoros, de hétüléses Renault Grand Scénicem, Toyota Priusom, ami ma is a családban van, anyukámékat szolgálja, de feleségemmel saját autóként jó ideje már csupán egy Peugeot iOn villanyautónk van, ami tökéletesen kiszolgál minket, persze tesztautók és kerékpárok társaságában. Ugyanakkor nem vagyok elvakult villanyautós, vallom, hogy minden esetben a célnak megfelelő autót, közlekedési eszközt kell választani, ehhez remek páros volt az iOn és a Prius, de sok esetben összehajtható kerékpáromat kombinálom – akár dízel – tesztautókkal.